Az Uros indiánok és a lebegő falvak

Az Uros nép egyike azon törzseknek, amelyek még az inka kolonizáció előtti időkben is a Titicaca tó környékén éltek. A legenda szerint az őseik az Amazonas őserdőből vándoroltak a tó partjára, de letelepedésük után konfliktusba keveredtek a tó környékén lakó más törzsekkel, a folytonos támadások elől pedig a vízre menekültek, ahol mesterséges szigeteket hoztak létre.

Az uros indiánok istenei, a perui őslakosokhoz hasonlóan a Nap, csillagok, a tó, a hegyek, éppen ezért fogadták el ellenállás nélkül az inka uralmat. Az inkák két hódítási módszert alkalmaztak: a katonai legyőzést és a békés megszállást. Utóbbi volt a gyakoribb, mivel a Peru, Bolívia és Chile északi részein élő népek hite hasonló isteneket tisztelt, könnyen elfogadták az inkák „felsőbbrendűségét”, akik a Nap fiának üzenetével érkeztek: a jó termés és béke érdekében adót kértek. Cserébe segítettek optimalizálni a növénytermesztést fejlettnek mondható öntözőrendszereik kiépítésével, megszervezték az itt élő törzsek irányítását, és védelmet is biztosítottak nekik.  

Az Uros nép viszont nem azok közé tartozott, akik csak profitáltak az inka megszállásból, teherbírásuk és extrém időjáráshoz szokott szervezetük miatt rabszolgaként is dolgoztatták őket.

A legenda szerint fekete színű a vérük és egyáltalán nem érzik a hideget!

Az inkák után spanyol hódítók érkeztek és terjeszteni kezdték a keresztény vallást a volt Inka Birodalom területein. Az uros indiánoknak menedéket nyújtottak a parttól távol eső kis szigeteik, ahol viszonylag háborítatlanul meg tudták őrizni hagyományaikat. Nyelvük viszont kihalt, és ma már a kecsua (quechua) nyelv déli dialektusát beszélik, néhány még fennmaradt szóval keverve.

A mesterséges szigetek

A lebegő szigetek a Totora nevű nádból készülnek: a növény gyökerei 5 méter hosszúságúra is megnőnek, összefonódva pedig a víz tetején lebeg. Ezt kihasználva az uru, vagy uros nép elkezdett ezekre a kis szigetekre építkezni: a már meglévő platformra több réteg totora nádat helyeznek. A nád fél évet bírja, majd olyan mértékben elrothad, hogy újabb rétegeket kell a tetejére tenni, így növekedik a sziget, aminek maximális élettartama 30 év lehet.

A szigetek hagyományosan a Titicaca tó közepén helyezkedtek el, ezért is vallják mai napig az uros indiánok, hogy ők a tó tulajdonosai, viszont az 1980-as években egy hatalmas vihar következtében a szigetek többsége lakhatatlanná vált, a megmaradtak pedig messzire sodródtak egymástól. Azóta az új szigeteket Puno közelében építették újra, és rögzítik a tó fenekéhez, hogy ne sodródjanak el.

Az egyik szigeten főnöke viccesen megjegyezte, hogy, ha vita van a szomszéddal nincs más dolgod, mint fogni a szigeted és arrébb állni.

A sziget nagyságától függően (max. 15×15 m) több család élhet, de vannak kisebb szigetek is, 2-3 családdal, törzsfőnök irányítja őket. Jelenleg közel 120 mesterséges sziget van, egy fővárossal.

A szigetekre kis sátorszerű házakat építenek ugyancsak totorából, ami miatt könnyen átfúj rajta a szél. Az ágy több réteg totora egymásra helyezve, de mivel nincs padló mindig nedves marad. Fűtés nincs, mivel a nád nagyon gyúlékony tüzet csak minimálisan használnak, főzésre. A szigetlakók többsége mezítláb járkált, pedig nem volt nagy meleg, úgyhogy lehet némi alapja annak a legendának, hogy nem érzik a hideget.

Régen a csónakok is kizárólag totorából készültek, a két személyes kis ladikokat szerelemhajónak is nevezik, mert a randizni vágyó fiatalok ezeken mentek ki a szigetekről távolabb eső helyekre ismerkedni és kettesben lenni.

A szokásaikről bővebben a következő bejegyzésben olvashatsz.

További képeket és történeteket találsz itt is:



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Scroll to top