A világ legszárazabb helye: az Atacama sivatag

Nem szokásom a „leg”-ekre vadászni, az Atacama sivatag pedig nem is volt tervben, de épp olyan intenzitással tombolt a tél a Tűzföldön, hogy legtöbb látnivalóhoz eljutni sem lehetett, ha egyáltalán sikerült volna landolni Punta Arenasban (ilyenkor a gépek gyakran visszarepülnek Santiagóba, vagy egy közelebbi városban landolnak). Maradt az Atacama sivatag, ami földrajz óráról ugyancsak ismerős volt. De mivel lehet kiérdemelni a világ legszárazabb helyének jelzőjét?

Hol vagyunk?

Az Atacama sivatag Peru déli, Chile északi részén terül el. A Salétromháború (Csendes-óceáni háború) óta északabbra került a Chilei határ, így a nyersanyagban gazdag részek ide tartoznak, arról, hogy a helyiek hogyan emlékeznek a konfliktusra, és jelenleg milyen megítélése van a szomszédos országoknak a későbbiekben írok. A legszárazabb része a Salar de Atacama, vagyis az Atacama sósivatag, egy 3051 km² nagyságú terület, 2500 m átlagos magassággal, ami a fennsík szélein 4000 m is lehet.

Földrajz ismétlés

Salar de Atamcama-t a Csendes óceán felől a Domeyko Kordillerák, a keleti részről pedig az Andok vonulata zárja közre, ami gátolja az esőfelhők bejutását a fennsíkra, ha egyáltalán kialakul itt esőfelhő, mivel az Antarktisz felől érkező Humboldt áramlat hideg levegője megakadályozza a meleg levegő felfele áramlását és ezáltal a felhőképződést is. Mindezt tetézi a Baktérítő, ahol az egyébként száraz, meleg levegő csapódik le, ez okozza azt, hogy a világ legszárazabb sivatagai a Baktérítő és a Ráktérítő mentén alakultak ki (Szahara, Atacama-, Namíbiai-, Arab sivatag, stb.).

Maga a fennsík a Domeyko Kordillerák felgyűrődésekor keletkezett, az új hegyvonulat az óceán egy részét kiszakítva zárt öblöt hozott létre, ahonnan lassan elpárolgott a víz, maga után hagyva a sót. (Nagyon leegyszerűsítve)

Honnan van mégis víz?

Legnagyobb mennyiségben a hegyekről lefolyó csapadék szivárog be a fennsíkra, ennek köszönhetően a Salar (sósivatag) szélein bőségesebb a növényvilág is. Viszont mivel a talajban még mindig ott lapul a só, ahogy beljebb folyik a víz, egyre nagyobb lesz a sótartalma. Emellett olyan gyorsan párolog el a víz, hogy nincs ideje sókristályokat alkotva megragadni, mint a Salar de Uyuni-ban, hanem a só szimplán „kicsapódik” a felszínen, távolról olyan benyomást keltve, mintha havas lenne.

Néhol viszont földalatti víz tör felszínre, ami rendszerint nagyon magas sótartalmú. Egyébként az egyik chilei vezető, Pinochet víziója volt fákkal tele ültetni a fennsíkot, a projekt viszont a mandátumával együtt véget ért, a fák többsége pedig kiszáradt, pár sáv kivételével, ahol földalatti folyamból tud táplálkozni a fa.

Mindemellett létezik egy „sivatagi köd”-nek nevezett jelenség is, mikor a Csendes-óceánról érkező párát a szél áramlatai befújják a hegyek által körülölelt részekre. A köd akár 95%-os víztartalmú is lehet, ami egyes növényfajoknak éppen elég.

Milyen érzés szó szerint a bőrödön érezni a szárazságot?

Nem kellemes! Nagyon sok folyadékot, levest és gyümölcsöt fogyasztva is látványosan szárazabbak lettek a szélnek kitett részek: kézfej, arc, nyak. Már Punoban (Peru déli részén) is a táska könnyen elérhető zsebében tartottam a krémet és az ajakbalzsamot, itt viszont a zsebembe költöztek, és minden ivás után használtam (ennek ellenére az első nap után kihasadt az ajkam). A fejre kötött kendő is alapkelléke volt a mindennapi outfitnek, akárcsak a réteges öltözködés, ami biztosította, hogy az 5 percenként változó hőmérsékletet bírni lehessen, akár túrázás közben is.

Hogy miért volt fontos mindezt elolvasni? A következő bejegyzések egy-egy természeti látványosságról szólnak majd, könnyebb lesz megérteni a furcsa természeti jelenségeket, ha kellően megalapoztuk a bevezetést.

További képeket és történeteket találsz itt is:



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Scroll to top